Legszebb ünnepeink ékességeiről beszélgettünk két temerini tortakészítővel
Mi is az, ami nélkül jeles ünnepeinket, a legszebb családi eseményeket el sem tudnánk képzelni? Bizony a torta, az aprósütemény. Valami finom, valami édes, valami vendégváró finomság, ami jó esetben a társalgást is azonnal elindítja. Míg régebben a háziasszonyok saját készítésű tortával koronázták meg az ünnepi asztalt egy szülinap, vagy más családi esemény alkalmával, addig mai zaklatott világunkban a saját készítésű tortát már kevesen vállalják be, főként nagyobb vendégsereg esetén. A lakodalmakról, eljegyzésekről szólva pedig még a gondolataink legrejtettebb zugában sem merül fel, hogy háznál készüljenek a vendégváró finomságok. Pedig nem is olyan régen a kisebb településeken a lakodalmakra való felkészülés, a sütés-főzés is a közösségi élmény része volt, s ha idővel a háziasszonyok már nem is vették ki annyira részüket a munkából, a sütőasszonyok házhoz jártak és a ráhangolódás része volt az egyre szaporodó finomságok rendezgetése is. A mai kor sütőasszonya már saját, jól felszerelt rezidenciájában készíti a legkülönfélébb igényeket kielégítő tortacsodákat, a kommunikáció lebonyolítása a világhálóra vándorolt, és mi tagadás, a virtuális közösséget is igyekszünk épp oly buzgón kiszolgálni, mint a velünk fizikai valóságban együtt ünneplő szeretteinket. Vajon megtalálja-e méltó helyét az asztalok édes, szépséges királynője mai, kettős világunknak megrendezett ünnepségeinken?
– Serdülő tizenéves lánykaként már nem egy tortát és süteményt egyedül elkészítettem, édesanyámtól lestem el a fortélyokat és szerettem is. A családnak többször is sütöttem alkalmakra, majd jött egy eljegyzés, majd egy lakodalom és lassan azon kaptam magam, hogy saját csapattal sütök – kezdi a visszaemlékezést Varga Margit. – Eredetileg varrónő vagyok, az iskola után két évet dolgoztam is az Ugledban, majd a férjem kérésére azt a munkát abbahagytam. Közben önszorgalomból eljártam a sütőasszonyokkal lakodalmakba, és elsajátítottam a régimódi sütemények készítésének fortélyát, amelyhez mai napig tartom magam – mesél Varga Margit, aki aprósüteményeiről messze földön híres. Temerinben a mai napig sokan keresik fel, ha egy igazi, klasszikus, házias tortára vágyik a vendégsereg. Ötven éve rendszeresen süt bármilyen alkalomra, tortáit, süteményeit többszörösen díjazták, nívódíjjal is kitüntették a MIRK-en.
– Éppen most futott be egy 250 személyes lakodalomra szóló megrendelés, tortákat és süteményeket is készítünk. Ezeket már nálam az emeleti konyhában készítjük a csapatommal, de régen ez másként zajlott – magyarázza Varga Margit.
– A régi időkben külön sütöttek a menyasszonyos, külön a vőlegényes háznál. Legtöbbször sátrakban bonyolódott a süteménykészítés. Beállítottak jó néhány villanytűzhelyt és keddtől péntekig készültek a sütemények, torták, szombattól vasárnap reggelig a főzés folyt. Sokan jöttünk össze, tízfős csapatok vettek részt a munkában, jómagam kellő gyakorlattal rendelkezve már vezetője voltam a saját csapatomnak. Volt olyan időszak, hogy minden hétvégére vállaltunk lakodalmat Temerinben, de a szomszédos településeken is. Volt amikor ezer szármát becsavartunk, volt olyan lakodalom, ahova hetven torta készült, ma már ilyen megrendelések nincsenek. A régebbi időkben ez nemcsak munka, hanem szórakozás is volt. Ma egy kisebb, de jól bejáródott csapattal dolgozom együtt, továbbra is jönnek a megrendelések, de ezeknek már itthon teszek eleget – mondja Margit néni, miközben emeleti konyhájába, jelenlegi munkahelyére vezet. A jól felszerelt, csillogóan tiszta helyiségben katonás rendben sorakoznak a kézi keverőgépek, de egy modern robotgép is várja, hogy csatasorba állítsák. Margitka elmondja, nem igazán szereti, mert a robotgép önállóan dolgozik és nem igazán lehet felügyelni a munkáját.
– A kézi keverőgépet szeretem, mert csak úgy látom, pontosan mikor van jól kikeverve az a krém, vagy tészta. A régimódi, hagyományos módszereket követem, és nagyon büszke vagyok arra, hogy soha panasz nem volt a munkámra, soha kezem alól kikerülő sütemény meg nem romlott, a legnagyobb öröm számomra, ha a visszajeleznek és visszatérnek a megrendelőim – mondja Varga Margit, miközben azt számolgatja, hogy tulajdonképpen minden héten süt továbbra is, csak most inkább az aprósütemények felé tolódott el a hangsúly. Sokan emlékeznek még arra a kis cukrászdára is, amely sokaknak okozott örömet Temerinben, ha egy kis édességgel szerették volna megkoronázni a fürdőzéssel eltöltött napjukat.
– A medence mellett nyitottuk meg a Dolce Vita nevű cukrászdánkat a kétezres évek elején. A lányaim voltak ennek a kezdeményezői. Szép vevőkörünk volt, jó helyen is helyezkedett el az üzlet, főleg nyáron, a fürdőidényben tértek be hozzánk rengetegen. Akkora forgalmunk azonban sosem volt, hogy az üzlethelyiség bérleti díja és az egyéb járulékos költségek mellett érdemes legyen hosszú távon működni, így öt év után becsuktunk.
– Nincs ma már meg az embereknek az a szokása, hogy délután egy kávéra, süteményre beülnek a cukrászdába, így én nem is gondolkodtam ilyen irányban – mondja Csernák Diana, a temerini Cake Dekor tulajdonosa, akit a központban elhelyezkedő műhelyében keresek fel. A kis kirakat már messziről hirdeti, mivel is foglalkoznak itt, a betérők itt adhatják le megrendeléseiket és ide jönnek, amikor elkészül a szemet is gyönyörködtető finomság. Megérkezésemkor egy bácsi éppen azért kereste fel az üzletet, hogy beszámoljon róla, mennyire megörvendeztette családját az innen hazavitt torta, mennyire dicsérte mindenki.
– Az ilyen visszajelzésekért érdemes ezt csinálni, még úgy is, hogy elég nehéz manapság saját lábon állni – mondja Diana.
– Ami engem illet, a vállalkozással járó papírmunka rengeteg időmet és energiámat elveszi, amelyet sokkal szívesebben töltenék a torták készítésével. Azt viszont nem bírja el az üzlet, hogy alkalmazzak ehhez egy munkatársat. A vállalkozásba is úgy fogtam bele, hogy tulajdonképpen belesodort az élet. Munkásként kezdtem dolgozni az egyik helyi cukrászdában, a szülési szabadság idején viszont elkezdtek érkezni hozzám megrendelések, először csak ismerősöktől. Mire a szülési szabadságomnak vége lett, akkora vevőköröm alakult ki, hogy úgy döntöttem, nem megyek vissza dolgozni. Torták készítését bízzák rám leginkább, nincs olyan alkalom, amelyre ne kértek volna még fel. Eleinte otthon tettem eleget a megrendeléseknek, de hamarosan kinőttem a konyhámat és el kellett gondolkodni azon, hogy szintet lépek, vagy munkába állok valahol. Az előbbi mellett döntöttem, és a Prosperitati Alapítvány pályakezdő pályázatának segítségével megnyithattam az üzletemet öt évvel ezelőtt. A profil nem változott, tehát továbbra is megrendelésre dolgozom, előre elkészített termékeket nem értékesítek. A Prosperitati segítségével szépen felszerelhettem a kis műhelyemet, a vevőköröm is bővült, az internetes marketingre is komolyabban ráálltam ebben az öt évben.
Miután az internetre terelődött a szó, Dianával arról is beszélgetünk, hogy amennyi jót, annyi nehézséget is hoz a munkájába. Azon emberek közé sorolja magát, aki szereti a kihívásokat, az emberek pedig az internet világának köszönhetően a legkülönfélébb igényekkel is felkeresik. Mint mondja, sok esetben nagyon kreatívnak kell lenni, mert vannak torták, amiket könnyű, habos krémből nem lehet felépíteni, a vásárlók viszont leginkább azt szeretik, ha kevés a piskóta és több a töltelék.
– Amikor az interneten meglátunk egy tortát, azon nem látszik, hogy belülről mivel van megtöltve. A különleges formájú alkotásoknak tartást is kell adni. Szerencsére az utóbbi időben visszakanyarodtunk a természetességhez, többen kérnek akár természetes növényekből, vagy gyümölcsökből álló díszítést, egyszerű, habkrémmel bevont tortákat. A fondant-csodák már nem annyira népszerűek, de persze még azok is tartják magukat – sorolja a legújabb igényeket Csernák Diana.
– Jómagam a torták díszítését élvezem a legjobban, ezért is esek néha a saját örömszerzési vágyam csapdájába. Amikor ugyanis valami különleges kéréssel, vagy ötlettel állok szemben, egyáltalán nem mérem fel, mennyi időbe és energiába kerül majd, illetve mennyire éri meg belefektetni mindazt a pluszmunkát. Csak a kihívást látom, gondolkodni pedig később szoktam. De mikor valaki visszajön, mint az előbb ez a bácsi, hogy elmesélje mennyire megszépítette az ünnepüket az általam készített sütemény, akkor az minden fáradságot megér.
Dianával is beszélgettünk arról, mennyire más lehetett az a világ, amelyben egy emberként készült az egész közösség egy lakodalomra, vagy más ünnepre.
– Mesélték nekem, hogy azelőtt összeadta a falu az alapanyagot is egy-egy lakodalomra, majd mentek az asszonyok és együtt készültek a finomságok a lakodalmas háznál. Az egésznek volt egy rákészülési folyamata, amelyben más jelentőséget kapott mindaz, ami az asztalra került. Ma minden nagyon felgyorsult, a lakodalmakban is néhány órába próbálnak belesűríteni mindent, ami azelőtt egy teljes napon át zajlott, így kétlem, hogy a pillanatokat méltón ki lehet élvezni, meg lehet élni. Sajnos sok esetben a torta is így jár: betolják, felvágják, kitolják, ennyi – mondja Diana, s én elgondolkodom, hogy a közösségi hálóra kikerülő pompázatos fotók kedvéért érdemes-e ünnepeinket telezsúfolni mindenféle látványos elemmel, érdemes-e feláldozni a valódi élményeket? Ami a valódi és megélt pillanatokat illeti, azzal kapcsolatban Dianának is van dédelgetett vágya:
– Régi álmom, hogy fagyikínálattal bővítem az üzletemet, de egyelőre csak gondolatban foglalkozom ezzel. Ha megvalósul, abban az esetben már szeretnék egy aprócska kerthelyiséget, hogy az emberek leüljenek egy pillanatra és beszélgetve elfogyasszanak egy hűsítő fagylaltot. Még nem tudom, sikerül-e ezt megvalósítanom.
Margit nénivel és Dianával beszélgetve arra is rájöttem, miért fog Margit néni a fájó lábai ellenére még hosszú évekig sütő mellett állni, és miért fogja Diana továbbra is bevállalni a lehetetlen küldetéseket: a legnagyobb boldogság még rohanó világunkban is az, ha legszebb ünnepeinken a szeretteink szeme vidáman szikrázik fel. Ezt az élményt pedig, míg világ a világ, egy gyönyörű torta megjelenése (bárki legyen is az örömszerző), azonnal kiváltja.