A bácskossuthfalvi Sila Kft. olyan családi vállalkozás, amely méltón lehet büszke a generációkon átívelő vezetőségére, hiszen az elmúlt több mint öt évtized alatt a legnehezebb helyzetekben is megállta a helyét. A Méhes család neve nem ismeretlen senki számára Vajdaságban, történetük példaértékű. A Sila működése 1961 januárjában kezdődött állami alapítású gyárként, ahol idősebb Méhes Béla 1963-ban kezdett el dolgozni és 1970-ben úgynevezett csődgondnoknak nevezték ki. Így fonódhatott össze a Méhes család története a láncgyártással, és így nőtte ki magát családi vállalkozássá az évtizedek során. Idősebb Méhes Béla 1970-től 2007-ig vezette a vállalatot, majd 2007-ben fia, ifjabb Méhes Béla vette át tőle a vezetői feladatokat. Idősebb Méhes Béla két éve hunyt el, örökségül hagyta utódjára sok éves tapasztalatát, tudását és kapcsolatit. Fiával, ifjabb Méhes Bélával egy kellemes péntek délután a Sila történetéről, családról és a vállalkozásról beszélgettünk. A Magyar Szónak elmesélte többek között azt is, hogy ő hogyan próbálja bevonni gyermekeit a családi vállalkozás mindennapjaiba.
Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra és az akkor még az édesapád által vezetett vállalatra?
– Nekem az egész gyerekkorom arról szólt, hogy ide ki kellett jönnöm, szét kellett néznem, itt játszhattam. Valójában mi erre mindig is úgy tekintettünk, mint saját vállalkozásra, ezek a kedves gyerekkori emlékeim is ezt bizonyítják. Még úgy is, hogy ez kezdetben állami tulajdon volt és csak később lett a Méhes családé. Nagyon jó gyerekkori emlékeim vannak. Bejártam az irodába, a termelésbe, itt vezethettem az udvarban autót és villástargoncát, ilyen jellegű próbákat tehettem, ami – azt gondolom – egy fiúnak hatalmas élmény. 2002-ben 23 évesen kezdtem el itt dolgozni mint elektrós, nekem végig kellett mennem a termelés egész folyamatán ahhoz, hogy bekerüljek az irodába. Öt évig dolgoztam a termelésben, mint karbantartó, láncfelújító, felületkezelő és még sok minden más. Minderre azért volt szükség, hogy pontosan megismerjem, hogyan is történik maga a gyártás. Ha vissza emlékszem, nekem sohasem volt más gondolat a fejemben, mint az, hogy itt dolgozzak, és itt tudjam elképzelni a jövőmet, ahol születtem. Azonban nem azért, mert ezt valaha is rám erőszakolta volna bárki. A közösségben való tevékenykedésem már egész fiatalon kialakult, gondolok itt a művelődési egyesületre, a nyári táborok szervezésére, ifjúsági szervezetekben való aktivitásra és hasonlókra. Valójában én már akkor próbálgattam, hogy hogyan működik a vezetés és a több emberrel való közös munka, úgyhogy számomra ez nem volt annyira távoli, amikor élesben is ki kellett próbálnom magam itt, a vállalatban. Persze voltak nehézségek és kihívások, azt gondolom azonban, nekem olyan körülmények voltak adottak, amelyek sok mindenki számára nincsenek, és valahol kötelességemnek is éreztem, hogy itt maradjak, és ezt vigyem tovább. Sosem fogalmazódott meg ez bennem kérdésként.
El lehet határolni az apa-fiú kapcsolatot és a munkakapcsolatot egymástól ilyen helyzetben, szükséges ez egyáltalán?
– Nem mondhatom azt, hogy mi máshogy viszonyultunk volna a munkahelyen vagy az otthoni közegben egymáshoz. Édesapám egy kimért és fegyelmezett ember volt, aki pontosan tudta, hogy a szabályokat azért hozzuk meg, hogy irányítani tudjuk a dolgokat. Amíg ő volt az igazgató addig nekem kellett úgy cselekednem, ahogy ő mondta és elvárta, aztán később, amikor én lettem az igazgató, akkor ő ezt saját maga is megtapasztalta, és amit megbeszéltünk, vagy eldöntöttem, azt ő is éppen úgy betartotta. Úgyhogy közünk ilyen szinten sohasem volt vita, ha voltak is nézeteléréseink, azok sokkal inkább az elképzeléseink, a munka, vagy akár a házimunka elvégzése kapcsán adódtak. Ezek azonban, azt gondolom, mindig is jellemző korosztálybeli nézeteltérések, apák és fiaik között. Hiszen én akkor még sokkal hevesebb voltam, ő pedig sokkal nyugodtabb és tapasztaltabb, aki már átélt bizonyos dolgokat, és sok esetben tudta a dolgok kimenetelét is. Az azonban, ami nagyon jó egy generációváltásnál, főként, ha a gyermek a szülőtől tudja átvenni a vállalkozást, az a kapcsolati tőke. Úgy vélem, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mondhatni kaptam egy ötvenéves áttekintést, lehet, hogy nem minden esetben történt úgy, ahogy ő azt elmesélte, hanem azt ő úgy élte meg. Abban azonban biztos vagyok, hogy őszinte volt a véleménye, ami a mai világban egy nagyon ritka és nehezen hozzáférhető dolognak számít. Az ő általa megélt dolgokat őszintén cenzúrázatlanul, úgymond cukormáz nélkül át tudta adni, legyen szó az emberi kapcsolatokról, vagy a tapasztalatokról. Egyetlenegy hátrányát tudnám talán mondani, mégpedig azt, hogy mi sohasem beszélgettünk időjárásról, érzelmekről vagy, hogy milyen kamaszkori problémáim vannak, ha ezekről kellett beszélnünk képesek voltunk ezer kilométert is leutazni úgy, hogy egymás mellett hallgattunk. Ennek ellenére nagyon erős kötelék volt kettőnk között mindig is, úgy hiszem, az utamat ő is törekedett egyengetni, még ha én ebből sokszor nem is vettem észre semmit. Természetesen ebben az apa-fiú kapcsolatban vannak terhek is, hiszen amellett hogy őszinte véleményt kapsz, mindig kapsz véleményt, ha kéred, ha nem. Az édesanyám azt mondta édesapámnak, amikor az igazgatóváltás történt, hogy ő kegyetlen, mivel mindazt, amit ő átélt a több évtized alatt, azt most átadja nekem. Ő mint feleség és édesanya úgy látta, hogy ez egy kegyetlen szakma, hiszen sok helyzetben kellett megállnia a helyét édesapámnak, hogy a vállalat fennmaradjon.
Mint szülő megtapasztalhatod a másik oldalát is ennek az apa-fiú kapcsolatnak, te hogyan próbálod bevonni a gyerekeidet a vállalat életébe?
– Nekünk két gyermekünk van, a fiú 21 éves, a lány pedig 17. Itthon tanulnak és itthon élnek, aminek már önmagában nagyon örülünk a feleségemmel, hiszen itt vannak velünk. Nem mondom, hogy nem érdekli őket, mert érdekli őket, de nincsenek még ezzel túlzottan terhelve. A fiam gyakran velem jön a munkára, sok embert ismer, ezáltal már ő is kap egy kapcsolati tőkét. Az édesanyja szerint nehéz sorsa van, mert annyi okítást kap, az autóvezetéstől kezdve a hogyan viselkedünk és kihez, hogyan beszélünkön át, hogy ember legyen a talpán, aki ezt el tudja viselni. Más gyermekeknél nem is veszem észre azokat a hibákat, amiket a sajátjaimnál, és nem tudom megállni, hogy ne szóljak. Azonban azt érzem, hogy szerencsés vagyok, mert ragaszkodik, és tényleg kiveszi a részét abból, amire kérem. A lányom esetében ez másképp működik, ott sem bírom ki, hogy ne mondjam el ezeket a dolgokat, de talán nála kevesebb lehetőségem van rá, ha fogalmazhatok így. Azt gondolom, hogy ők még valóban fiatalok, maga a világ sokat változott, ezért talán az ő esetükben az a huszonhét éves kor, amikor én át vettem édesapámtól a Sila vezetését, még korai lenne mai viszonylatban. Nem volt az régen sem sokkal könnyebb, megvoltak annak is a maga buktatói, de úgy látom, hogy annyira felgyorsult a világ és annyiféle nyomás és külső behatás szabályozza az életünket, hogy nem biztos, hogy manapság huszonpár évesen bele kell vágni ebbe a történetbe. Azt gondolom, van még idejük arra, hogy folytassák a családi vállalkozást, és ami tőlem telik, azt meg is fogom tenni ennek érdekében.
Ifjabb Méhes Béla az apa-fiú kapcsolat jó és rossz oldalairól egyaránt mesélt, azt azonban kiemelte, hogy amióta édesapja elhunyt, azok a bizonyos mindennapi telefonhívások hiányoznak neki a legjobban. Amikor az édesapja látta, hogy nincs bent az irodában az első kérdése volt, hogy hol van, miért nincs a helyén? Akkor azokban a helyzetekben sokszor bosszantották ezek a kérdések és az, hogy be kell számolnia erről, most azonban úgy érzi, ezek a telefonhívások hiányoznak a világon a legjobban számára.
Béla, amikor csak teheti, kerékpárral jár a munkára, szereti látni, mi történik a faluban, szereti a közösségi életet. Feltöltődés és kikapcsolódás is egyaránt számara ez a tevékenység, immár harminc éve részt vesz a Nyári Táborok szervezésében is, ami kapcsán nem mellékes az sem, hogy feleségét Henriettát is ott ismerte meg. Gyermekeiknek is igyekeznek átadni a közösségépítés szeretetét, és már ők is kiveszik a részüket ezekben az aktivitásokban.