Szerbiában, kétségkívül, az egyik legsikeresebb falusi turizmust mondhatják magukénak a székelykeveiek.
Volt olyan év, amikor több mint száz busz érkezett a magyarság legdélibb bástyájának is nevezett dél-bánáti faluba, s meghaladta a nyolcezret a vendégéjszakák száma. A kezdetek, persze, nem voltak egyszerűek, mondta el székelykevei látogatásunk során Dani Ernő, a Dani Tours tulajdonosa, a falu idegenforgalmi életének szervezője. 1989-ben még nem is gondolta, hogy ezzel az ágazattal foglalkozik a későbbiekben, s egész életét meghatározza majd. Mint arra visszaemlékezett, amikor a kommunizmusban lehetőség nyílt arra, hogy magántulajdonban álló céget alapítsanak, Dani vegyesboltot nyitott Székelykevén, nem is panaszkodhatott a kezdeti sikereknek köszönhetően a bizniszre, szaporodott az üzletek száma is, csakhogy 1991-ben elindult az ország leépülése, kezdetüket vették a délszláv háborúk, s abból a munkából, mint mondja, az adott körülmények között még bűvésztrükkökkel sem lehetett volna megélni.
– Nem tudtam kihasználni a szankciós, inflációs éveket, nem tudtam feketézni. Kertészettel kezdtünk foglalkozni, zöldséget termesztettünk, az éppen elég volt arra, hogy megéljünk – elevenítette fel az „átkos” évek emlékeit a házigazda a Dani Étterem egyik asztalánál.
Amikor 1997-ben úgy látta, megint meg lehetne próbálkozni a vegyesárut kínáló üzletekkel, újfent belevágott. Egy ideig ment is, azonban már 2000 táján azt vette észre, hogy egyre csak tűnnek el az utcákból a kisboltok, megjelentek lassan a multik, melyek magukhoz vonzották a vásárlókat nálunk is, ahogyan a világ más országaiban. Ekkor már tudta, megint csak nem a kis üzletekkel kell megkeresnie a kenyerét. Valami mást kellett kitalálni. „Találjunk már ki valamit, ránk is ugyanaz vár”, tanakodott a család egyre gyakrabban. Egy baj volt csak, bármi is az eszükbe jutott, mindig ugyanahhoz a problémához jutottak el: a nagy dolgokhoz nagy indulótőke is kell…
A falusi turizmus ötlete végül egy a Hunyadi-torony meglátogatásáról szóló újságcikk kapcsán pattant ki a fejéből. Elgondolta, hogy a vendégeket igenis fogadni lehet Székelykevén, sok háztartásnak van használatlan, ahogyan azt falun nevezik, „tisztaszobája”, már csak a falubelieket kellett rábírni arra, hogy csatlakozzanak a kezdeményezéshez.
– Sokan nem értették meg, miről is van szó. Volt, aki azt mondta, ha vendéget akarsz nálunk elhelyezni, rendben van, csak szólj, megkapod ingyen a szobámat, miért kellene pénzt adnod… Meg kellett magyarázni, hogy itt egy egységes kínálatnak a kialakításáról van szó, a vendégnek szinte ugyanazt kell kapniuk mindenütt, ha egyesületként működünk, és belevágunk ebbe a munkába. Hát mondhatom, az elején még a „sógor, koma, jó barát” körben is nehéz volt elegendő falubelit találni, elegendő vendégágyat használatba helyezni. Az érdeklődés se volt akkora, mint manapság, az irodák, amelyeket felkerestünk, kételkedtek, nem nagyon akarództak beletenni a programunkat a kínálatukba.
Ahogyan az indulás, a fejlődés folyamata sem volt túl sebes. 2003-tól viszont évről évre megduplázódott, megháromszorozódott a fogadott csoportok száma. 2010 utánra már kialakult egy állandó érkezési szám. Sőt, rekord is dőlt, amikor száznál is több autóbusz hozott egy esztendő leforgása alatt vendégeket Székelykevére. A helybeliek is megnyíltak, látták, hogy lehetőség van a falusi turizmusban. Ma is egyesületbe szerveződve működik az idegenforgalom, reklámra ma már nem sok pénzt kell költeni. Elég felsorolni mi mindent nyújthatnak a közelben a turistának. Egy kőhajításnyira van innen Belgrád és Zimony, a Kalemegdan park, a nándorfehérvári vár, a Hunyadi-torony, a Duna a Vaskapunál, a Nagy- és Kis-Kazán-szoros, Galambóc, a Viminacium, a Trajánusz-tábla, a monumentális nagyságú Decebal-sziklaarc, Lepenski Vir, a Delibláti-homokpuszta, Versec, a Délvidéken egyedülálló orgonával rendelkező Szent Gellért katolikus templom, Versec szülöttének, Herczeg Ferencnek az emléktáblája, a vártorony a Verseci-hegyen, ahonnan akár fél Bánság is látható. A közelben találhatók a legdélebbi magyar települések, Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza is. Magyarországról érkeznek a legtöbben, de egyre többen csatlakoznak hozzájuk Erdélyből is. A Határtalanul program keretében 15–20 iskola diákja is felkeresi a térséget minden évben.
A rendelkezésre álló kapacitások idővel nőttek, aztán az utóbbi években, az elvándorlás miatt, megint csökkentek némileg. Korábban 100–120 ágy állt az éjszakázók rendelkezésére, ma 80 ágyat tudnak felajánlani. Öt apartmanház is várja a vendégeket. Valódi családi vállalkozás ez: Ernő fiai, Mihály Árpád és Norbert az éttermi kiszolgálásért és konyháért felelnek, lánya, Elizabetta, a hostelt igazgatja, a felesége, Valéria, az apartmanokat, foglalásokat rendezi.
Amikor azt kérdezem Danitól, megéri-e minderre ennyi időt, jószerével az egész napot rászánni, nem a pénzről kezd beszélni, hanem egy könyvet vesz elő. A napokban járt itt egy magyar turistacsoport, ausztráliai vendégek is voltak közöttük. Mint mondja, hajnali három óráig tartott az étteremben a „vacsora”. Könyvet hagytak ajándékba a gazdáknak. Az első oldalon rövid üzenet egy köszönettel a vendéglátásért, mellette egy egyszerű mondat: Hajrá, magyarok!