A torontálvásárhelyi Szilágyi család életének néhány fontos fejezetét a fiatal anyuka személyes kérésére lapoztuk fel nyilvánosan.
A torontálvásárhelyi Szilágyi család életének néhány fontos fejezetét a fiatal anyuka személyes kérésére lapoztuk fel nyilvánosan.
A huszonkilenc éves Szilágyi Nyíregyházi Renáta ugyancsak diákom volt egykoron. Ma már feleség, illetve két piciny kisgyermek édesanyja. A fiatalasszony eredetileg e két csöppség világra jöttének körülményeit szerette volna publikussá tenni. Pontosabban nyilvánosan is köszönetet mondani mindazért a személyesen is megtapasztalt empátiáért és emberségességért, amellyel viseltettek iránta, valamint családtagjai iránt a topolyai szülészet dolgozói. Rangjuktól és munkaköri beosztásuktól függetlenül. Nemkülönben régi és új topolyai barátaiknak, illetve a már-már családtaggá avanzsált ismerősöknek, mivel az ő segítségük révén juthatott be egyáltalán a klinikára. Az útközben tőlük kapott logisztikai és lelki megerősítésekről nem is szólva. Első gyermekük érkezése idején ugyanis édesapja után néhány hétre Renáta apósa is elhunyt.
Renáta egyébként topolyai középsulis volt az élelmiszeripari technikusi szakon. Választott szakmájában azonban csak az antalfalvi cukorgyár őszi kampányidőszakaiban tudott labdába rúgni. Merthogy nyolc év távollét után mégiscsak visszaszólította szülőfalujába a honvágy. Napjainkban a családja, valamint a párjával közösen építgetett fészkecskéjük az a bizonyos itthon tartó, a bizakodó újrakezdéshez szükséges pluszerő.
— Nem könnyű, de úgy érzem, minden megpróbáltatásunk ellenére idehaza sokkal jobban meg tudjuk tartani az anyanyelvünket, kultúránkat és a vallásunkat is, mint bárhol Nyugaton. Barátaink és ismerőseink közül többen is kint vannak már, így aztán, amikor alkalmanként újra összeülünk egy-egy hazalátogatásuk alkalmával, az ottani élet anyagi oldala is szóba kerül.
A külföld zamatát egyébként a harmincöt éves családfő, Szilágyi István személyesen is megízlelte. Járt Svájcban, Németországban stb. — és nem csak turistaként! Szakképesítése alapján mezőgépeket szerelő mechanikus, akire odakint van kereslet. Feltéve — mint mondja —, ha a vállalkozó szellemű emberkék beszélik is az ország nyelvét. Anélkül nem sok értelme van a dolognak. Jelen pillanatban István főállású mezőgazdasági termelő, aki a családi tulajdonukban lévő szántóföldjeiken a klasszikus növénykultúrák termesztésén kívül, mintegy kiegészítő kereseti lehetőségként, a fóliasátras gazdálkodásba is belekóstolt. 160 négyzetméter alapterületen, minimális vegyszerhasználattal. Csak éppen annyi permet fogy, amennyi feltétlenül szükséges a termés megőrzéséhez. Szem előtt tartva a vonatkozó élelmezés-egészségügyi várakozási időt is.
Kezdődött mindez 2016-ban, a Prosperitati Alapítvány pályázatán elnyert célösszeg felhasználásával. A rákövetkező évben elnyert támogatás Szilágyiék számára egy mezőgép megvásárlását tette lehetővé.
A két, egymástól külön álló fóliasátorban eddig uborkát, zellert, spenótot, retket és újhagymát termesztettek, a portékát pedig kizárólag a nagybani piacon igyekeztek értékesíteni. Mindvégig ügyelve arra, hogy a szavatolt minőséget minden körülmények között megtartsák. Mert mint mondja, egy-egy raktáron maradt példány „becsempészése” a többi jó áru közé ugyan már régen nem főben járó bűn, viszont a vásárló igenis megjegyzi! Nem érdemes kockáztatni. Főleg napjainkban nem, amikor a termelőnek már a minőségi portékája sem tud elegendő garanciát nyújtani a megmaradáshoz. Beszélgetésünk közben persze a helyi gazdák együttműködésének meglevő és lehetséges módozatai is napirendre kerülnek.
— Leginkább szaktanácsadói szinten kooperálunk egymással. Újra és újra visszatérő téma, hogy jó lenne építeni egy szárítót is, ahol a piacról kényszerűen visszahozott, de már eleve mosott zöldséget és sárgarépát integrálni tudnánk az újrahasznosítási folyamatba. Egy fecske nem csinál nyarat, ha viszont jobban, mármint gazdálkodásilag is összefognánk, akkor mindjárt más volna a helyzet! Tudom, egyszer majd ez is eljön. Annál is inkább, mert lassan már munkás sincs, aki dolgozna. Rákényszerít bennünket a sors. Az ember egymaga nem sokat bír. Legalább egyvalakinek mindig muszáj mellette lennie. Családunkban működik a munkamegosztás, meg az ismerősökkel is kisegítjük egymást, például ekekapázáskor vagy műtrágyaszóráskor. Viszont időről időre olyan teendők is akadnak, amelyek elvégzéséhez idénymunkást is szükséges felfogadnunk.
Félretéve az illúziókat, annak idején István gazda sem mezőgazdászként képzelte el önmagát. Mert, ugyebár, mint minden (kis)gyerektől, tőle is megkérdezték nagy kíváncsian a felnőttek, mi is lesz, ha majd egyszer nagy lesz.
— Szerettem volna én minden lenni — teszi hozzá nevetve —, csak a földet nem akartam semmi áron sem túrni. Csak azt ne! Azóta persze rengeteg minden megváltozott. Sőt, még az is, hogy egyre gyakrabban érzem, igenis szeretem ezt, amit csinálok. Kérded, mekkora biztonságot nyújt önálló gazdának lennem. Nos, ez olyan hullámzó dolog. Mikor hogy. Van, amikor biztonságot ad, ám olyan is előfordul, hogy a bizonytalanságból van több. Vagyis az örökös tépelődésből: mi lesz, hogy lesz. Ahogyan az a mögöttünk lévő aszályos esztendőben is történt. Most annak a levét is isszuk! A fóliázás nálunk csupán kiegészítő melléktermelés, mely a ha nem csurran, csöppen elv alapján mindennap hoz valamicskét a konyhára. Mert azért nincs ebből akkora bevétel, hogy meggazdagodjunk belőle. És igen, mindnyájan dolgozunk!
— Amikor csak tehetem, magam is besegítek, ne kelljen azért minden apróságért napszámost fogadni — veszi vissza egy minutára a szót Renáta. — Ilyenkor eljön anyukám vagy az anyósom vigyázni a gyerekeket, én meg megyek, és csinálom, hogy haladjunk.
— Úgy nézzük, hogy minél kevesebb pénzt adjunk ki. Nincs annyi, hogy az ember itt uraskodjon — teszi fel a pontot az i-re a fiatal gazda. Vagy mégsem? Mert azért arra is kíváncsi vagyok immár, hogy ha igen, akkor miben látja egy gazdaságilag megannyi szempontból független gazdálkodó család azt a bizonyos kapaszkodót, mellyel, ha teljesen nem is lehetséges megállítani, viszont hosszabb távon mindenképp mérsékelni lehetne a továbbra is aktuális elvándorlás ütemét. Nyílt sisakos kérdésem ezúttal teljes mértékben kizárólag Torontálvásárhelyre vonatkoztatom. István és Renáta válasza szinte egyhangúlag érkezik.
— Azt sem szabad(na) megszólnunk, aki a távozást választja. Nem akarunk túlzottan borúlátóak lenni, viszont valahogy mindig görcsbe rándul a gyomrunk, amikor azt látjuk, hogy lassan, de biztosan kiürül körülöttünk az utca. Mindezek ellenére mi azért továbbra is itthon maradunk, és bízunk a legjobbakban. A többi meg majd úgyis kialakul.