Albérletből sajátba
Gurbity Szabolcs és Mária, valamint Vatai Gábor és Emese két olyan fiatal gunarasi házaspár, akik azon szerencsések közé tartoznak, akiknek a Prosperitati Alapítvány támogatta házvásárlási szándékát. Mindkét család 1 200 000 dinár támogatásban részesült, és ez fedte is a kiválasztott ház vételárát. Azt mondják, óriási dolog, ami velük történt, alig mertek hinni benne, és mégis sikerült. Ezidáig albérletben laktak, viszonylag szűkös helyen, most pedig saját házukat csinosítják, alakítják igényeikre. Az ünnepek előtt meglátogattuk őket.
Gurbityék már a saját otthonukban fogadnak bennünket. A megvásárolt házon szép új fehér ablakok, tágas az udvar és hátul melléképületek látszanak. Mária siet elébünk, két kislányuk, a hároméves Dorka és a kétéves Zsóka szalad utána. Szabolcs még nem ért haza, azt mondják késik, sok a munka a topolyai disznófarmon, ahol állat-egészségügyi technikusként dolgozik. A házba lépve szinte még érezni a friss falfestés szagát, minden tiszta, meleg van bent, máris nagyon otthonos minden, mintha nem is két hónapja költöztek volna be. A tágas nappaliban foglalunk helyet, ott kezdünk el beszélgetni. A lánykák közben anyjukon csüngnek, megszokták, hogy odahaza van, Mária háztartásbeliként a legtöbb időt velük tölti. Elmondja, hogy 2012-ben házasodtak össze, és hogy ő Péterrévéről jött ide férjhez, azóta albérletben laktak, de nem is volt kérdés, hol teremtenek maguknak otthont, egyértelműen Gunarast választották, hiszen itt mezőgazdasággal is foglalkoznak.
– Az albérletért havi harminc eurót fizettünk, de azt a házat már kinőttük, kicsik voltak a szobák, és nagyon vágytunk egy saját otthonra – kezdte Mária, majd így folytatta: – kerestük a lehetőségeket, és akkor akadtunk rá a Prosperitati által kiírt pályázatra. Már korábban is nézegettük a házakat a faluban, és amikor megjelent a pályázat, akkor gyorsan e mellett döntöttünk, hiszen ez méretében és állapotában is megfelelő volt.
Egyébként nem is találtunk túl sok olyan házat, ami ilyen jó állapotban lett volna, ezt nyolc évvel ezelőtt újították fel. Egy idősebb házaspár renoválta, de egymás után viszonylag gyorsan meghaltak, így a ház megüresedett. A nyílászárókat ők cserélték ki, a falakat is ők tették rendbe, nem is látszik, hogy vert falú ház. Teljesen felújították a vezetékeket, van három fázisú áramunk is. Közel száz négyzetméteren három szoba, konyha és fürdő található, és idővel, ha a lányok nagyobbak lesznek és igénylik, hogy külön szobájuk legyen, akkor hozzá tudunk építeni egy helyiséget. A beosztáson is szeretnénk majd változtatni, meg a konyhába is tervezünk egy nagyobb renoválást, de erre most nem volt idő. A pályázathoz egy ütemtervet is mellékelni kellett, és a szerint be kellett költöznünk, így most csak átmeszeltük az egészet – magyarázza Mária, közben Szabolcs is hazaér és csatlakozik a beszélgetéshez. Az udvarra terelődik a szó, és Szabolcs elmondja, hogy mivel a porta öt kvadrátos, hátul állatokat tart majd:
– Jelenleg is nevelünk hízókat, de mivel az albérletünkben nem voltak adottak a feltételek az állattartáshoz, a szüleim házánál tartjuk őket, most viszont, hogy ilyen tágas az udvarunk, át szeretnénk hozni az állatokat ide. Előtte azonban sok a tennivaló, ugyanis az alsó épületek igen rossz állapotban vannak, egy istállót már le is bontottunk, mert ki volt dőlve a sarka és veszélyes volt a lányokra nézve. A góré meg az ólak még menthetők, csak fel kell őket újítani. Tavaszra tehát sok munkánk lesz, ráadásul még garázst is szeretnénk építeni.
Arról kérdezem őket, nehéz volt-e begyűjteni a házvásárlási pályázathoz szükséges papírokat, és azt mondják, tényleg sok munka és utánajárás volt vele, de megérte:
– Magát a pályázatot mi írtuk meg, az nem volt komplikált, ezért mindenkit arra biztatunk merjen pályázni, mert a mi példánk is igazolja, hogy egyszerű emberek is kaphatnak támogatást. Nagyon, nagyon reménykedtünk, és nem volt hiábavaló, így ezt a karácsonyt már a saját otthonunkban vártuk. Igaz a kisebbik lányunk az első itt töltött éjszakákon nagyon szomorú volt, azt mondta, oda akar haza menni, ahol eddig laktunk, de aztán megértette, hogy most már ez a mi igazi otthonunk. A ház egyébként nagyon közel van a volt albérletünkhöz, egy utcányira vagyunk mindössze, így a lányoknak a pajtásaiktól sem kellett megválniuk, a központ is közel van, meg az óvoda is – ecsetelte boldogan Mária.
A másik szerencsés gunarasi házaspár, Vatai Gábor és Emese, még az albérletükben fogadtak bennünket, nekik ugyanis még van néhány dolog, amit el kell végezniük a beköltözés előtt. Gábor és Emese hat éve házasok és mára az öt éves Dávid és a kétéves Vilma boldog szülei. Gábor falubeli, Emese pedig topolyai, és ő mindennap topolyára utazik dolgozni egy biztosítóintézetbe. Gábor korábban Pobedán dolgozott a farmon, majd amikor a faluban a postás mellé másik postást kerestek, ő is jelentkezett, és fel is vették, így ő faluban kapott állást. Amióta összeházasodtak, kétszobás albérletben laktak és már nagyon vágytak saját fészekre.
– A férjem édesanyja hívta fel a figyelmünket a pályázatra, és Gábor nagyon lelkes is lett – kezdte Emese – én viszont szkeptikus voltam. Úgy gondoltam, egy ilyen óriási támogatást létezhetetlen megkapni kapcsolatok nélkül. Mégis belevágtunk, hiszen nem volt veszteni valónk. Aztán amikor a Prosperitati oldalán a pályázat nyertesei között megtaláltam a nevünket, nem hittem a szememnek. Rögtön hívtam Gábort, hogy együtt örüljünk. Ez május elseje után volt, és az alapítvány rövid időn belül utalta is a pénzt, úgyhogy júliusban már a miénk volt a ház. Ahhoz, hogy a nevünkre kerüljön, még több mint ezer euró kellett, de mindaz semmiség a mellett, hogy lett egy saját otthonunk.
– A házat én szemeltem ki már nagyon régen – vette át a szót Gábor. Valahogy megtetszett nekem tágas udvarával, nagy ablakaival, és elképzeltem, hogy egyszer az enyém lesz, de azt sosem gondoltam volna, hogy ilyen módon kerül a tulajdonomba. Korábban ki is akartuk bérelni, de a tulaj csak eladásban gondolkodott. Így, amikor eldöntöttük, hogy pályázunk a házvásárlásra, fel is kerestük a tulajdonost, és meg is egyeztünk vele, hogy tízezer euróért eladja nekünk, ha nyerünk. Így lett az álmaim háza a miénk. Ez egy végházból oldalházzá alakított közel 140 négyzetméteres ház, amit a nyolcvanas években újítottak fel, és már rég óta üresen állt. Két nagy szobája van, meg egy kisebb, valamint konyha, ebédlő, kamra és fürdő és hozzá hatalmas udvar. A házban padlófűtés van, hiányzik viszont a kazánház és a kémény, és csak akkor költözhetünk be, ha ezek elkészülnek. Az udvaron nagyon meglátszott, hogy sokáig nem lakták, szinte erdő volt hátul, és az Dávidnak nagyon tetszett. Ő nagyon sajnálta, amikor kitakarítottuk a burgyingot, de azért szívesen jött segédkezni az irtásnál. Akkora fák voltak hátul, hogy traktorral kellett kirángatni őket. Még mindig van irtani való, de már sokkal jobban néz ki, még fel is szeretnénk szántatni, hogy aztán szépen el tudjuk egyengetni a talajt. Szeretnénk az udvarba veteményes kertet, meg játszóteret a gyerekeknek, de akár állattartással is foglalkozhatnánk. Még nem döntöttünk el mindent, majd alakulnak a dolgok. Édesapám kőművesként is dolgozott, és én is sok mindent megtanultam tőle, úgyhogy majd biztosan sok mindent megcsinálunk mi magunk. A gyerekeknek is nagyon jó lesz az új házban, hiszen a szomszédban is vannak gyerekek és az óvoda és az iskola is nagyon közel van.
2016. december 26.