Az asztalosmestereket gyakran a fa művészeinek is nevezik, hiszen fából és fával szinte minden elkészíthető. Kézügyesség, akarat, kreativitás és sok-sok munka kell hozzá.
Persze, a hivatás mérhetetlen szeretete is szükségeltetik, mert anélkül senkiből sem lesz jó asztalosmester. A kúlai Goga családban megvannak ezek a tulajdonságok, a szakma pedig apáról fiúra szállva továbbra is meghatározza a család mindennapjait.
Goga György kényszerből vált asztalossá. Az építészeti iskolát Szabadkán fejezte be, huszonhét évig tevékenykedett ezen a területen. Mindig tetszettek neki a fából készült korlátok és egyéb alkotások, ő maga is szabadidejében gyakran foglalatoskodott ezzel az anyaggal, de sokáig minderre csak hobbiként tekintett. Az élet azonban úgy hozta, hogy egy idő után az asztalosmesterség fő foglalkozásává vált. Tehetségét és munkái minőségét látva sorban érkeztek a megrendelések. Visszaút már nem volt: a téglát fára, az építészetben használt gépeket pedig gyalupadra cserélte fel.
— A ’90-es évek elején már nem volt pénz az építészetben, ezért felmondtam a munkahelyemen, és huszonhét évvel ezelőtt megnyitottam az asztalosműhelyt. Egy ideig csak a lépcsőházakba készítettem korlátokat, akkoriban erre volt a legnagyobb igény. A szakmát egy idősebb bácsitól tanultam, aki azt mondta: „Fiam, egész nap vagy akár egész életedben nézheted, mit csinálok, amíg nem fogod meg a bicskát, addig semmi sem lesz belőled!” Egyre jobban kitanultam ezt a mesterséget, a korlátok után ajtókat készítettem, ekkor már több szakembert alkalmaztam. Fiaim közül Endre megkedvelte ezt a hivatást, Zsolt pedig kerékpárszerelőként dolgozik. Mindkettőnek javasoltam, hogy fejezzenek be egy egyetemet, de ők inkább ezt az utat választották. 2007-ben vonultam nyugdíjba, azóta Endre vezeti az üzemet, én pedig besegítek, ahol tudok — mondta György.
A műhely folyamatosan bővült, a termelőcsarnokokhoz egy festő- és egy szárítóhelyiség is épült, napokon belül pedig megérkezik a Prosperitati Alapítvány pályázatán nyert marógép, melyből Szerbiában csak néhány található.
Endrében már az általános iskolában tudatosult, hogy édesapja nyomdokaiba szeretne lépni. Nem volt tehát kérdéses, hogy a nyolcadik osztály befejezése után asztalosnak tanul tovább a topolyai középiskolában.
— Már gyermekkoromban érdekelt a műhelyben folyó munka: amikor csak lehetett, ott voltam az idősebbek között, és lestem minden mozdulatukat. A tőlük kapott első munkákra már nem emlékszem, de biztosan könnyebb feladatokat kaptam. A műhelyt tíz éve vettem át, amikor a szobaajtókra és a konyhabútorokra mutatkozott a legnagyobb kereslet — e két termék még ma is igen kelendő. Hamarosan faablakokat is gyártunk majd, amihez elengedhetetlen az alapítvány közvetítésével érkező marógép. Kizárólag rendelésre dolgozunk, két egyforma terméket szinte sosem gyártunk, hiszen mindig van egy kis eltérés méretben, formában. A konyhabútoroknál sosem azonos a beosztás, valamint az elemek elrendezése, ami érdekessé és változatossá teszi gyártásukat. Készítünk nappali- és hálószobabútorokat, plakárokat, azaz csúszó ajtókat, viszont sorozatgyártásban nem dolgozunk. Az elkészített termékeket be is festjük, tehát minden munkát elvégzünk, amíg a nyersanyagból késztermék nem válik — mondta Endre.
A legtöbb bútor tölgyfából, bükkfából, kőrisből és fenyőből készül. Munka és megrendelés van bőven, Mozsorban például a templom bútorzatát, a fapadokat készítette Goga mester.
— A vásárlóerő nem sokat változott azóta, amióta átvettem a műhelyt. Munkánk van, de az árak nem sokat emelkedtek az elmúlt tíz évben. Magasabb munkadíjat azonban nem kérhetünk, mert akkor az emberek nem vásárolnának. Egy préselt anyagból készült szobaajtó befestve és beépítve 120—180 euróba kerül, a faajtók 200, a tölgyből készültek 400 euróért kaphatóak, lépcsőket korláttal 1500 euróért gyártunk, a konyhabútor ára viszont több tényezőtől függ. Termékeinket szeretnénk külföldön is értékesíteni, két alkalommal már szállítottunk ki ajtókat Svájcba. A műhely bővítése is a tervek között szerepel: egy raktárra mindenképp szükség van, egyúttal a fűtést be kell még vezetni a műhely egyik helyiségébe — vázolja a terveket Endre.
Egy konyhabútor elkészítése, összetettségétől függően, legalább tíz napot vesz igénybe. A megrendelő elmondja, milyen bútort szeretne, a mester előbb gondolatban megtervezi, majd elképzeléseit papírra veti. Ezután elhelyezi a bútorelemeket, leméri azt a helyiséget, ahova a bútor kerül, majd kezdődhet a gyártási folyamat, mely alatt két-három alkalommal egyeztet a megrendelővel. Valamelyest könnyebb a dolga a mesternek, ha a megrendelő katalógusból választja ki a terméket. Ebben az esetben a fotón szereplő bútort kell legyártani igény szerint.
Úgy tűnik, az asztalosmesterség hagyománya tovább folytatódik a családban, hiszen Endre egyik fia, a hetedik osztályos Roland komolyan érdeklődik ez iránt a szakma iránt. A másik fiú, Erik még csak negyedikes, ő még ráér elgondolkodni azon, mi is lesz, ha nagy lesz.
— A szakmát szeretni kell. Senkit sem lehet kényszeríteni egyik mesterségre sem. A gyerekeknek lehetővé kell tenni, hogy azt csinálják, ami igazán érdekli őket, hiszen azt szeretettel és örömmel fogják végezni. Kényszerből senkiből sem lehet mesterember — szögezik le mindketten.
Valóban így van: alkotni, a fába sok munkával életet lehelni csakis úgy lehet, ha a mester mindennap örömmel és elhivatottsággal végzi munkáját. Ekkor a várt eredmény sem marad el.
2017. június 15.